Magánklimnika Pesten

Nem volt más választás, csak az igen előkelőnek mondott Dr.Rose magán klinika. A valóban remek orvos ott operál maszekban. Nem maszekban egy pesti kórházban, ahol ki tudja mikor kerül sorra az ember, no és lehet saccolgatni, hogy akkor kinek mennyi pénz jár stb.  Miután van egy eszement jó biztosításom, gondolkozás nélkül a magán helyet választottam. Már az ambuláns megbeszélésen se voltam lelkes, mert nem 5 csillagos keleti hangulatú szállodába vágytam, hanem egy orvosi rendelőbe. A kórház részleg viszont egyszerűen a földhöz vágott. Bevezettek egy szobába, ahol kizárólag a szoba közepén árválkodó kórházi ágy utalt a szoba funkciójára. Különben az egész sötét és fekete volt. Volt benne totál jugendstil ruhás szekrény, két alacsony kis fotel asztalkával, hasonló stílusban. Az éjjeli szekrényen fekete kő lapon díszelgett egy arany színű lámpa, a fiókok tükrösek voltak. Olvasó lámpa sehol. Az ágyból az éjjeli szekrény nem volt elérhető. Volt aztán még egy hatalmas tv és mellette egy fekete kő tál szerű mosdó kagyló. Az egyik fal valami sötét olívzöld kárpittal volt borítva, amin még sötétebb virág girlandok tekeredtek. A másik fal viszont párnázott volt, valami bronz színű műbőrből, amin zsinórok fogták le a párnákat. Legszívesebben sarkon fordultam volna és kimenekültem volna a helyről, de már nem lehetett. Volt persze fürdőszoba is, ami teljesen fölöslegessé tette a szobai mosdót, ami viszont elfoglalta az egyetlen helyet ahova rakodni lehetett volna. A fürdőszoba kicsi volt és szintén sötét. Közel fekete csempék a földön és a falon is. A zuhany falán voltak valami indák de az is sötét volt. Lámpa egy arany karon selyem ernyős lámpácska, aminek köszönhetően a tükörből egy kísértet nézett vissza az emberre. Extra volt, hogy a folyosóval ellentétben itt nem finom keleti illat áramlott, hanem igen büdös csatorna szag éjjel-nappal. Nos ez eddig a szoba.
A személyzet, hogy úgy mondjam lezser. Csöngettem, miért ilyen nyűgös ma? Három éjszaka 3 különböző éjszakás orvos, 3 különböző gyógytornász. Bejönnek a szokásos vérnyomás mérés, valami kis cetlire írják fel az eredményt, tőlem kérdezik, hogy előző nap milyen fájdalom csillapítót kaptam stb.
Mikor az egyetlen állandó ápolónak mondtam, hogy ilyen unfunkcionális kórházat még életemben nem láttam és nem hinném, hogy aki ezt tervezte volt-e valaha kórházban, elárulta, hogy mert ezt nem is kórháznak tervezték. Hanem? Luxus kuplerájnak? A válasz az volt, hogy"ezt nem én mondtam".
Nagyon hiányoltam a mindenütt kötelező kézfertőtlinetőket. Valami csoda, hogy itt még nem léptek fel komoly fertőzések emiatt.
A kaját választani lehet és valahonnan hozatják. Nem tudom hol lehet ott a közelben egy ilyen ócska irodai kantin, ahol ilyen ennivalókat főznek. Aztán nem elég, hogy rossz, de még hideg is az étel.
Az egész annyira nyomasztó volt és belülről annyira rám feküdt, hogy hihetetlen magasságokba ugrált a vérnyomásom, de túléltem. Nincs az a pénz, hogy én még egyszer ebbe a kórházba menjek. Mindentől függetlenül pofátlanságnak tartom, hogy azért a pénzért amit elkérnek, ezt a szolgáltatást nyújtsák. Csak vissza sírni tudom a pokol fenekén lévő de abszolút korrekt Telki kórházat.

Bécsi filharmonikusok

Nagyon régen kaptam hírlevelet a MÜPA-tól, hogy jönnek a bécsi filharmonikusok, Zubin Meta vezényel. Rögtön ugrottam persze, de aztán megláttam a műsort, ami nem túlzottan vonzott, no meg a jegyárakat. Igaz mióta megláttam miket kérnek egy sportcsarnoki valamilyen rockhíresség koncertjéért, rájöttem, hogy ezek direkt olcsók. Szóval úgy döntöttem, hogy nem kell nekem mindenütt ott lennem. Tegnap este aztán nagy örömmel láttam, hogy a 3 SAT német kulturális adó közvetíti a hangversenyt. Persze néztem. Erkel u.n. ünnepi nyitánya nem győzött meg, utána Haydn és Bartók, no meg csemegének a Kék Duna Keringő. Haydnt unalmasnak Bartókot borzalmasnak tartottam de nem ezért voltam okos, hogy itthon maradtam, hanem a német moderátor miatt volt érdemes itthonról élvezni a műsort. Haydnal kapcsolatban elmondta, hogy az Esterházyaknál volt udvari zenész, és ez a család egy igen híres magyar arisztokrata család volt, mesélt a monarchiáról stb. Aztán a szünetben mesélt Orbánról aki valami illiberális demokráciában gondolkozik, ami ugye nagyon furcsa, hogy egy ilyen ember kvázi uralkodik az országban, aki nem hajlandó befogadni senkit. Majd interjúvolta Zubin Metat, aki szinte folytatta a dolgot, hogy ő 56-ban kint volt a határon és sok magyar menekülttel találkozott. A kozervatúriumi társaival adtak is egy koncertet a menekült magyar fiatalok megsegítésére. Ezek után mégis csak furcsa, hogy ma a magyarok nem hajlandók egyetlen menekültet se befogadni. Imádtam őket természetesen, mármint a moderátort és a dirigenst.
 végre jött még egy cukorfalat. A Kék Duna keringő alatt a Dunáról voltak képek végig és természetesen Budapesten fejeződött be, alőször nappal, majd sötétben is, ami ugye a legnagyobb gyönyörűség.
Utána volt még Zubin Meta életéről egy dokumentumfilm, majd régi nagy tenorokról egy összeállítás, kezdve Carusonál. Olyan érdekes volt, hogy észre se vettük, hogy majdnem egy óra lett mire vége lett. Ilyen műsorok hiányoznak nekem. Régen sok ilyet lehetett látni és hallani. manapság jó esetben krimik vannak és kész.

Bécs, személyes fehér/fekete

Tudtam, hogy mennünk kell, mert itt az október és a biztosító érdeklődik, hogy élek-e még. Miután utolsó alkalommal megfogadtam, hogy soha többet egy nap alatt nem tesszük már meg az utat, foglaltam egy vacak panzióban szobát. Ahhoz képest, hogy milyen sivár vacak, méreg drága, de jó helyen van. Voltunk már ott, szóval tudtam mi vár, bár ez a mostani szoba alulmulta önmagát.
Aztán hétfőn kaptam egy mailt az egyik "leányzótól" aki velünk volt Münchenben, hogy vajon hogy lehet a bécsi operába jegyet szerezni. Elrontottam a nőt, általam kezdett operába és hangversenyre járni. Az internet a barátom, körül néztem a bécsi opera jegyek táján. Közben fölrémlett előttem, hogy ott fogunk ülni, mert járni már nem lesz erőnk a nyomorult szálloda szobában egész este. Gyorsan megnéztem a másnap esti programot és találtam két egymás melletti páholyban egy-egy jegyet. Úgy tűnik, most vígopera koromat élem, mert ez is vígopera volt, Szerelmi bájital. Szerencsére egy ősrégi rendezés. Kellemes hangok, ránézésre is jó szereplők. Csak a kissé dundus kínai tenorista bökte egy kicsit a szemem. A panzióból csak át kellett sétálni az úton és máris az operánál voltunk. Persze lépcsők tömege és még kapaszkodó sincs. Gyorsan lenyomoztam a liftet, sikerrel. Aztán megrendeltem a szünetre két szendvicset és egy két pohár pezsgőt mert ha lúd legyen kövér. Kap az ember egy számot és annál az asztalnál várja a megrendelés. Senki nem eszi el a másét! Szívesen végig ettem volna az egész büfét. Fantasztikus szendvicsek voltak és mignonok meg minden. Ez ottani specialitás. Münchenben csak hatalmas, enyhén száraz pereceket lehet kapni, Milanoban pedig ős öreg szendvicsnek csúfolt valamit. Berlinben nem működött a büfé, mert költözés előtt álltak.
Ezek után szépen beültünk a páholyunkba. Nálam csupa ferde szeműek ültek, fiuk öltönyben nyakkendőben, lányok szolid ruhában. Fényképeztek szünet nélkül, de mikor megkezdődött az előadás, telefon kikapcsolva és feszült figyelem. Lent a földszintek jöttek be a népek, az urak gálánsan kezet csókoltak az ismerős hölgyeknek, nekem való világ.
Aztán elkezdődött az előadás, kellemes könnyű zene és hirtelen rám tört az oktalan lelki ismeret, majdnem elbőgtem magam. Mert végül is milyen jól élek, hogy jövök hozzá, mikor a férjem olyan fiatalon meghalt. Minden rám zúdult, hogy milyen örömteli boldogsággal érkeztünk anno Bécsbe és jöttünk tovább Pestre. Mennyi tervünk volt és milyen szépnek nézett ki az élet. A férjemnek igazán nehéz gyerekkora volt. Apósom nem jött vissza a háborúból anyósom egyedül vele. Anyósom ráadásul nem volt egy életrevaló típus. Kint is csak tanult és dolgozott, eltartotta az anyját is. Nem én mondtam, hanem ő, hogy velem egy teljesen új világ nyílt ki előtte. De többnyire csak dolgoztunk rohantunk és próbáltuk beosztani a kevés szabadságunkat. Ha valaki ő megérdemelte volna ezt a szép kényelmes és érdekes életet, ami most nekem jutott. Mindig mondom, hogy igazságtalan az élet, nekem kellett volna meghalnom 60 évesen nem neki. Szóval a nagy szerelmi énekelgetések közepette alaposan magamba borultam. No de az szomszéd páholyban ülő hölgy gyorsan vissza zökkentett. Kotorászott a táskájában és előhúzott egy vizes palackot. A szám is tátva maradt. Bécsi opera első emelet páholy első sor??? Nem bír ki egy órát víz nélkül? Az eszem megállt. Viszont utána már csak az előadásra figyeltem ha nem is múlt el a fájdalom, de háttérbe szorult. Közben nem győztem dicsérni az eszemet, hogy kiszabadítottam magunkat a panzióból estére. Ott még B. is búba borult volna ha ott ülünk egész este. Előadás után jó sokat vártunk a liftre. Mire leértünk már csak néhány lelkes szelfiző volt, de milyen! Ifjú hölgyike egy fekete bikiniben, ami felett egy fekete tök átlátszó tüll ruha volt. Az "okos" szvarovszki kövekkel volt kirakva. Ilyenkor sajnálom, hogy nem cipelem magammal az okost.

Másnap aztán letudtuk a követséget. Gyönyörű idő volt és miután egész napra szóló villamos jegyünk volt még tettünk egy kört a városban. Ebédnél a vendéglőben magyar pincér szolgált ki. Mosonmagyaróvári és pendlizik, jól érzi magát. Előző nap egy másik vendéglőben a szomszéd asztaltól kérdezték, hogy magyarok vagyunk? Igen. Hogy bírják Orbánt? Nem foglalkozom vele. Ezután kellemesen elbeszélgettünk a választásokról náluk és a kilátásokról stb. Utána megdicsértek, hogy milyen jól beszélek németül. Mondtam igyekszünk, tanulunk.
Felszedtük a csomagunkat és mentünk az állomásra. Vonat tele volt, a kocsi egyik fele egy kínai csoport a másik fele meg svájci. Az utóbbiak valami üzleti dologra jöhettek. Hallgattam 2 órán át a switzerdütschöt.  Aztán megérkeztünk kiszálltunk Kelenföldön és rutin szerűen hívtam taxit. Közölték, hogy 20 percen belül nincs kocsi, ha érdekel még hívjam őket újra. Ilyet még nem éltem meg. Átgyalogoltunk, szerencsére csomag majdnem semmi, a régi állomás elé, ahol aztán jött ki valaki taxival, amit rögvest megcsiptem. Mindentől függetlenül fáradtak voltuk, jó volt haza jönni.

Mindenféle

Most utána néztem, hogy szeptember közepén írtam utoljára. Azóta az történt, hogy itt voltak a barátok, jó volt. Barátnőmnek két kívánsága volt, amit még nem látott Pesten. Az egyik a zsinagóga, a másik a New York kávéház. Zsinagóga egyből kiesett, mert zsidó ünnepek voltak, pont azon a 3 napon, amikor itt voltak. A New York kávéházba meg nem lehetett bejutni. Ebédelni voltunk és utána gondoltam oda megyünk kávézni. Kígyózó sor fogadott. Azóta se értem, mi lehetett vagy mi van, de a tény, hogy nem kávéztunk. Kárpótlásul elmentünk este hajókázni, ami nem csak szerintem, verhetetlen élmény mindenki számára. Esti fényben még az a szörnyen elcseszett nemzeti színház is jól mutat.
Ha nehezen is, de elértem a célomat, miszerint nézegessenek körül, hogy mit szeretnének örökölni majd tőlem. Ezt kicsit nehezen viselték, de a végén csak megegyeztünk, hogy mi is lenne jó nekik. A fiataloknak most lett egy vadonatúj lakásuk, ami még közel sincs rendesen berendezve. Rádumáltam őket jó néhány dologra, mert ismerem az ízlésüket.
Alig hogy kipihentük a fáradalmakat és felettük a rengeteg maradékot, megkezdtük B. szem ügyét intézni. Azóta már szerencsésen túl van mindkét operáción. Hogy az élvezet is meglegyen, sor került a már rég befizetett müncheni kirándulásra is. Persze megint opera és hangverseny volt a fő programpont. Egy hihetetlen mulatságos és könnyed Rossini operát láttunk. Remek volt a rendezés és az énekesek is persze. Az idővel is szerencsénk volt, csodás napsütéses kellemes időnk volt. Rádumáltam két ismerőst is az útra. A csoport kicsi volt négy magyar és 5 német vendég volt. Igen családias volt a hangulat. A hangversenyen kijutott nekem egy külön élmény. Már az előcsarnokban megbámultunk egy öreglányt, kb. korombeli volt. Egy fehér csipkés fodros ruha volt rajta, a nyakában egy csomó mű gyöngysor. Paprika piros magas sarkú lakk cipője volt és a fején valami csendes átmenet a turbán és a sapka között, zöld bársonyból. Egyedül volt és büszkén állt a forgatag közepén. Mondtam ez amerikai, így egy európai nő nem öltözik. Mit ad Isten pontosan előttem ült és ékes bajorsággal üdvözölte a szomszédját. A baj ezután kezdődött vele. Feltehetően parkinzonos volt és enyhén remegett a feje. A zöld akárminek a fején, volt valami lelógó füle az egyik oldalon, az ő fülében pedig hosszú lógó fülbevalója volt. Én pedig nem tudtam máshova nézni, szinte hipnotizált az inga szerűen működő csüngő lógó együttes. Mondjuk a zongorista se volt egy látvány. Remekül zongorázott, állítólag ma az egyik legjobb zongorista a világon, de úgy szenvedett játék közben, hogy maradtam az ingáimnál. A zenét viszont nagyon élveztem.
Már München előtt megkezdtem a saját térd ügyemet is intézni és haza jövetelünk után volt időpontom az aneszteziszthez. Csodás 5 csillagos szállodára hajazó magánkórház, totál az agyamra ment. Ilyenkor kibújik belőlem a helvét puritanizmus. Óriási személyzet, vagy 5-6 lány akik kísérgetik a pácienst az egyik helyről a másikra. Nem vagyok hülye, ha azt mondják balra a 3. ajtó akkor magamtól is oda találok. Ettől függetlenül a 11 órás időpont ellenére 12-kor még nem láttam az orvost. Kénytelen voltam felhívni a figyelmüket, hogy ha várakozni akarok, akkor az SZTK-ba megyek. Kicsit a hangom is felemeltem, így aztán kapkodtak a telefonhoz és 5 percen belül már volt is orvos. Aki persze nem fog engem altatni, mert a professzor úr hozza magával a saját altató orvosát. Meglehetősen utálom már az egészet de vagy ez van, vagy az állami kórház, ahova vihetek magammal wc papírtól kezdve a pohárig mindent + élelmet. Majd kíváncsi leszek milyen betegekkel fogok a kórházi osztályon találkozni. Aki ezt meg tudja fizetni, nekem már eleve gyanús. Nekem a biztosító fizeti, de nem hinném, hogy hemzsegnek az ilyen biztosítással rendelkezők itthon.
Külön nyűg, hogy a kórház is és B. igen kellemes szemorvosa is a belváros kellős közepén van. A közlekedés totál kiszámíthatatlan, az egyébként max. 25 perces útért egy órával előbb el kell indulni, mert minden be van dugulva. Remélem azért túl leszünk már ezen is. Közben persze szorongok, hogy mi lesz B-vel amíg én a kórházban vagyok, na meg mi lesz utána ha haza jövök. Kaja hozatás nálunk nem játszik, nem tudjuk megenni. Na persze biztos megennénk ha végleg nem lenne más, de ha egy mód van rá, akkor inkább nem. Már ott tartok, hogy a minap ismerős sofőr vitt a hangversenyre és valahogy szóba kerültek az öreg otthonok. Ismeri a környék összes ilyen intézményét. Jól ki kérdezgettem, hogy melyikkel hogy vannak megelégedve az utasai. Kaptam ötleteket.

Valamikor átnézem az újságokat, amiket eltettem, hogy erről írok és átnézem, csak lenne már egy kis szabad időm.

Még élek!

Pillanatnyilag kissé stresszesen. Csütörtökön jönnek a német barátok, akik engem és a társakat, mindig a tenyerükön hordoztak ha Berlinben voltam. Most aztán nekem is illene kicsit összekapnom magam. Eredeti terv szerint a szülők B. lakásában laktak volna a fiataloknak pedig szálloda. Na de már augusztus elején nem lehetett az egész környékben szálloda szobát kapni. Végső kétségbe esésemben a felettem lakó, de mindig úton lévő, szomszédot kértem meg, hogy ott lakhassanak. Ez eddig jó, de. Szomszéd 88 éves Amerikából hazatért szórakozott professzor. Egyedül él és mindig vendégei vannak a lakásban. Most éppen a balatoni lakásában időzik. Az utolsó vendég elég rendes lehetett, mert meglehetős rendet találtam a lakásban. Mondtam neki, hogy ágyneműt én adok. Persze vennem kellett mert a kisméretű, szimpla ágyra való dolgokat, már rég elajándékoztam. Mint utóbb kiderült a paplanokat is. Szerencsére egy barátnőm hozott két paplant kölcsön. Lakás már rendben van, ágyak felhúzva stb. Viszont B.-nél és nálam is fel kell tölteni reggelizéshez a jégszekrényeket. Már két napja csak cipeljük haza a dolgokat. Valahogy minden lassabban és nehezebben megy mint régi vendéglátásaim során. Nincs egy perc nyugtom se, mert félek, hogy valami fontosat elfelejtek. Ágyam mellett cédulák, amik éjszaka eszembe jutnak, felírom. Pincét kellett rámolnom, mert a nagyobb tálak már rég lent vannak és jól hátra keveredtek a polcon. Nem való már ez nekem.

Közben itt a gép mellett halmozódnak az újságok, amikből valami érdekességről majd írni akarok, ha lesz időm. A mai "viccet" ami nem vicc csak jót nevettem rajta leírom. Netanjauval nehézségek vannak Izraelben, mert ő is és a felesége is, igen költekező életmódot folytatnak, természetesen állampénzből. Ezt persze az újságok megszellőztették. Legidősebb fia a facen vagy twitteren megírta, hogy a család afférjairól szóló dolgokat, mind Soros találta ki és ő uszította rájuk a médiákat. Ha én lennék Soros, már istennek képzelném magam. Lassan ő lesz a világ ura, egyesek szerint.

Utazunk

Hajókázni mentünk a Rajnára és a Moselre, de előbb oda kellett repülni a hajóhoz Kölnbe.
Átszállással repültünk, ami elég nagy baj, miután az egész út másfél óra csak, ha egybe lehet megtenni. Nem lehetett. Aztán elmondhattam, hogy "na ez az út is jól kezdődik". Miután megérkeztünk Kölnbe taxival mentünk a szállodába. A városban valami futóverseny volt, így egy csomó út le volt zárva, minek következtében majdnem a duplájába került a taxi. Az idő is elég bánatos volt és a szálloda se nagyon tetszett, de egy éjszaka kibírjuk. Kicsit mászkáltunk Kölnben, ahol a dómon és a városházán kívül nem sok a látnivaló. Totál tönkre volt bombázva és a háború után építettek ahogy tudtak. A ma is keskeny emeletes házak helyén nyilván szép öreg épületek álltak, ma nagyon unalmas 50-es éveket idéző házak vannak a helyükön. A dóm valami csoda folytán nem sérült annyira. A városháza totál káros volt, de egy részét a 60-as években vissza építették. Sajnos másnap, vasárnap, zárva volt. Szívesen megnéztem volna. Szóval elmentünk vacsorázni. Egy őrült saláta levél öngyilkos lett a nadrágomon, ami elég bánat volt, mert az egyetlen meleg nadrág volt, amit magammal vittem. Szerencsére a jäger alsónemű az nálam volt és két nap múlva kimelegedett az idő.
Vasárnap délután aztán elfoglaltuk a helyünket a hajón. Igen barátságos személyzet, sokféle nációból. Csak az éjszakai portás fiú volt magyar. Rögtön első este fantasztikus büfé vacsorát kaptunk.
A mi csoportunk csak 12 emberből állt, gyorsan össze szoktunk. Szerencsére egy házaspáron kívül mindenki jól tudott angolul, így B.-nek is volt mindig beszélgető partnere. Nehéz is lett volna másként végig ülni a 3 órás vacsorákat. Ez egy gasztro és borkostoló út volt, kész röhej, miután igen keveset eszem és majdnem semmit nem iszom. Minden esetre borászatból offé sé büfé lettem, miközben egyetlen igazi borpincét se láttam.
Első kikötőnk következő nap Cochem volt. Hatalmas busz várt szerény kis csoportunkra. Nem volt előny a városka kis utcáin és  szőlőhegyek traktorra készült útjain sem. Csak csodálni tudtam a sofőrt. Legelöl ültünk és többször hittem, hogy az árokban kötünk ki. Végül is megérkeztünk az úti célunkhoz. Ez egy 43 éves svájci pasi birtoka volt. Mint elmondta szerte a világban, pl. Újzeelandban is, tanulta a borászatot, majd megvett egy potya olcsó kis birtokot a házzal együtt. A volt tulaj kiöregedett és nem volt utód, aki átvette volna. Azóta már a fél környék az övé, mert a fiatalok ritkán érdeklődnek a borászat iránt. A munka igen nehéz. Az itteni Mosel parti szőlőhegyek igen meredekek. Többnyire csak alpinista módszerrel művelhetők és kizárólag kézi erővel. Ő 5 emberrel kezdte de most már 20 embere van. Teljesen egyedül él a házban, felesége nincs.
Ezen mese után kezdődött a kóstolás. Kilenc féle bort kaptak akik ittak. Egy feleség és én nem ittunk, én csak B néhány poharába dugtam bele a nyelvem. Szerintem durva dolog, csak úgy reggeli után, minden evés nélkül borkostólni. Nem mindenki itta végig a 9 bort, az asztalon voltak edények, amibe bele lehetett önteni a fölösleget. Volt persze aki egy cseppet se öntött ki, sőt kért még. Én csalódtam, mert igazi borpince nem volt. Ezen a helyen a borok 30 EUR körül kerültek/üveg. Utolsó percben vissza értünk a hajóra, ahol megehettük a büfé ebéd maradékát. Igen mérges voltam, hogy a vezetőnknek minimális idő érzéke se volt.
Délután azt csináltam, amit a legjobban élveztem. Ültem az ágy tetején és néztem a tájat. Hajó már ment, jöttek a zsilipek, nagyon szeretem.  Este aztán következett a 6 fogásos vacsora, ami héttől tízig tartott. Azt hittem soha nem lesz vége. Szerencsére a társaság jó volt, így elég jól eldumálgattunk közben. Valami sok csillagos vendég szakács főzött, de nem voltam elájulva.
Másnap reggel Niersteinbe érkeztünk immáron a Rajnán. Megint szöllőhegyre mentünk. Ez a srác még fiatalabb volt, csak 34 éves. Nála már megvolt a családi háttér és tradíció. Elmondta, hogy néhány éve alakítottak egy egyesületet a fiatal borászok, azzal a céllal, hogy igazán minőségi borokat állítsanak elő. Azelőtt a moseli és rajnai boroknak elég gyenge hírük volt. Ma már az ő boraikat az egész világon a legdrágább éttermek borlapján is meg lehet találni. Nos ilyenbe nem járunk, itt egy üveg 35 EUR-nál kezdődött és 58 volt a legdrágább. El tudom képzelni mibe kerülhet ez egy drága étteremben. Németjeink mindkét helyen szorgosan rendeltek elég nagy tételekben. Kaptunk egy pohár pezsgőt és kimentünk a hegyre. Számomra igen érdekes volt, ahogy elmondta mi minden szempontot kell figyelembe venni a termelés folyamán. Nem mindegy mit ültetnek a tőkék közé pl. Hogy kell ritkítani, napról vagy árnyékról gondoskodni stb. Ő minden nap kijár nézni a tőkéket. Gondolom mások is, láttunk egy egy embert, ahogy jöttek és nézegették a szőlőket. Biztos mondott még sok érdekeset, de én nem bírtam az álldogálás, felfedeztem a közelben egy padot és elvonultam. Mese közben is kóstolgattak. Meleg volt, de ő egy csodás hűtő dobozból szedte elő az üvegeket és természetesen poharakat is hozott. Ezek után vissza mentünk a házához, ahol már terített asztal várt, igen finom friss perecekkel és körözött szerű kencével. Én csak vártam a borpincét, de ehelyett bemutatta a jövő tavaszra elkészülő új "pincéjét" ami szerintem egy gyár. Természetesen öko szempontok szerint épül, minden féle okos hűtés és fűtés megoldással. Szegény férjem élvezte volna, imádott szakmájába vágott a dolog. Igazi öröm volt viszont hallgatni a büszkeséget amivel mutogatta az egészet. Ezek a fiatal borászok által felértékelődik idővel az egész környék.
Következő nap volt, számomra, az út fénypontja borkostoló nélkül. A hajó Kehlben kötött ki, ahonnan busszal átmentünk Strassburgba. Nekem szép emlékem volt a városról, B. pedig még soha nem látta.  Miközben átmentünk a hídon A vezetőnk mutatta a szomszédos vadonat új hidat, amin most villamos jár át Franciországból Németországba, a két várost köti össze a vonal. Régen földalattit akartak építeni, de végül villamos lett. Szép modern kocsik, fejlődött az egész hálózat és ma már lakás keresésnél komoly szempont, hogy milyen messze van a villamos megálló. Lakás persze nincs, mert rengetegen dolgoznak az európai intézményeknél. Két hatalmas épület, az egyik az Europatanács a másik a bíróság. Ezek egymástól teljesen függetlenek. Körülötte szép modern társas házak vannak. Átmentünk aztán egy sorházas város részen, ami a múlt század elejéről való. Gyári munkásoknak épült. Aztán megszűnt a gyár és a város átvette, ma szociális lakások lettek belőlük. Végül beérkeztünk a város közepébe a gyönyörű gótikus Münsterhez. Elég lenyűgöző építmény szép a háború alatt kiszerelt majd vissza rakott festett üveg ablakokkal. A fő szám egy csillagászati óra, aminek a működése igen komplikált. Goggle a barátunk meg lehet nézni a részleteket az óráról. A münster körül nagyon öreg Fachwerk házak vannak, feltehetően erősen felújítva, mert bombáztak ott is rendesen. A folyók illetve kanálisok partján szintén nagyon öreg a vízbe lógó házak vannak, ezekben mind cserzővargák laktak, Nagyon hasonlót lehet látni a németországi Erfurtban is. Minden ablak tele virággal, a part mentén fák, igen romantikus. A körséta után a münster mellett ősöreg házban lévő vendéglőben kaptunk 4 fogásos ebédet. Ez volt a legjobb kaja egész úton. Ebéd után csellengtünk majd rájöttünk, hogy nem tudjuk merre mondták a buszt, ami vissza visz minket. Így aztán taxiba ültünk és úgy mentünk vissza  a hajóhoz. Többen csinálták ezt, nem csak mi. A remek ebéd után, este a sok csillagos szakácsok megint 6 fogásos vacsorát tálaltak, de én sztrájkba léptem.
Utolsó nap Rüdesheimben kötött ki a hajó, megint szöllőhegyet kellett volna látogatni, de folytattam a sztrájkot. Ehelyett besétáltunk a faluba, ahol szintén öreg fachwerk házak vannak. Sajnos az utcácskák olyan keskenyek, hogy fényképezni nem lehet. Több helyen szőlőlugas van az utca felett. Este megint 6 fogásos bucsu vacsora. 4.-et és az 5.-et megettem. A desszert mangosorbet volt, amit nyakon öntöttek oliva olajjal. Ha evett még valaki undorítót!
Vacsora közben elkezdett esni az eső és abba se hagyta amíg ott voltunk.
Haza jövet elég nyűgös volt. 10-kor el kellett hagyni a hajót, eső zuhogott, kimentünk egyenesen a repülő térre. Ott sikerült egy jó helyet találni, ahonnan direkt lehetett szemlélni a kinti forgalmat és elég távol volt a gyerek dühöngőtől. Annak közelében senki nem bírta sokáig. Szabályos, elég nagy ketrecet építettek a drágáknak, ahol ugráláson kívül kizárólag visítoznak. Ott aztán kiültük a részünket, mert a gép csak hatkor indult, viszont egy óra húsz perc alatt itthon voltunk.

100 éves úszómester

Lassan a végéhez közeledik az öreg széria. Ma egy 100 éves úszó mesterről lesz szó.
Berlini uszoda gyerek medencéjében, vagy egy tucat gyerekkel körülvéve áll a medencében. Látszik, hogy már nem fiatal, de ahogy a gyerekeket igazgatja, senki nem gondolná, hogy elmúlt 100 éves.
Ma a 70 éves lánya hozta le az uszodába, de ez kivétel. Normálisan a busszal közlekedik. 33 éve tagja a kerületi vörös kereszt vizimentő részlegének és a piros úszónadrágot a mentő jelvénnyel olyan hamar nem is akarja levenni. Tavasszal az egylet tagjai persze nagy ünneplésben részesítették a 100. születésnapja alkalmából. Nagyon büszkék rá, mondja az egyik kolléga, aki szintén ott van a medencében és szemmel tartja a 100 évest no meg a gyerekeket is. Ő is nyugdíjas már, de azért sokkal fiatalabb. Leonak hihetetlen türelme van a gyerekekhez, mondja, bár neki nincs unokája. A fiatalabbik gyereke is 68 éves már. Nagyon szigorú apa volt, mondják a saját gyerekei.
Eredetileg mérnök volt, majd 65 évesen nyugdíjba ment. két év múlva jelentkezett vizimentőnek,mint önkéntes. Eredetileg kicsit öregnek találták, de aztán csak felvették. Azóta a gyerekek jöttek és mentek, csak az úszó mester maradt a helyén.
Uszodába 90 évvel ezelőtt kezdett járni. Akkoriban még csinos fürdőruhát hordtak a hölgyek, mondja. Manapság 25 millióan úszkálnak nyáron a különböző fürdőkben de sajnos az úszással elég rosszul állnak. 10 gyerekből hat nem tud rendesen úszni és a felnőttek se sokkal jobbak. Az u.n. "szabadúszó" besorolást akkor kapják meg a gyerekek, ha 15 perc alatt, minimum 200 métert tudnak úszni és ő fáradhatatlanúl tanítgatja őket, majd kimászik a medencéből. Mint mondja a víz nem hideg, de valahogy elég gyorsan elkezd fázni a vízben. Tudja jól mi kell a testének. Fejesugrás? Természetesen, de bevásárolni a gyerekek járnak nem ő. Néhány éve volt egy infarktusa. Azóta 6 fél tablettát vesz be naponta. Nem tudja minek, de remekül érzi magát. Az infarktust csak azért élte túl mert mindig olyan fit volt. 83 éve tagja a Wiking evezős klubnak. 45 alkalommal kapott sport kitüntetést. A felesége 2 éve halt meg. Vele élt 73 évet. Úszni is mindig együtt jártak.
Az úszás oktatás után az öltözőben egy lábon áll mint a gólya és húzza fel a zokniját, minden egyensúly zavar nélkül. Úgy tűnik, hogy még sokáig fog úszást tanítani.