Futball

Hogy hívják azt az érzést, amikor azt hisszük, hogy na ezt már megéltem egyszer? Nos most tisztára így vagyok, persze nem csak érzem, hanem valóban megéltem.

1954-ben még javában a Fatelepen dolgoztam. Főnököm nagy futball rajongó volt és hozzánk jártak az összes futballisták, akiknek akkoriban bőven volt pénze házat építeni. Nem csak jártak, hanem nekik mindig mindent adni kellett a szűkös készletből, amiből a normális házépítő nem kaphatott. Ráadásul Rákosiéknak remek propagandát nyújtott az "aranycsapat". Egyszóval szívből utáltam az egészet. Nem volt túl nehéz a körülményeket tekintve és amúgy se volt senki a családban aki valaha is lelkesedett volna ezért a sportért. Mikor aztán elvesztette a világbajnoki döntőt a drága csapat és gyászba borult a város én legszívesebben öröm ujjongásba kezdtem volna. Csak otthon örülhettem, amúgy meglincseltek volna ha ilyeskép nyilatkozom.

Na most megint kijutott a magyar csapat valahova. Hatalmon levőink híznak a boldogságtól, hogy ugye ugye nem volt kár azért az erdőért amit beleépítettünk Felcsútba meg a sok millió forintért se kár, amit mondjuk a kórházakra költhettünk volna. Remélem majd sérülnek sürün a drágák és megismerik a remek sportkórházat belülről. További kívánságom, hogy essenek ki de gyorsan és ne jussanak ki sehova megint jó pár évig. Most aztán lehet rám dobálni a köveket, kibírom.

Őrültek.

Az az érzésem, hogy bevonzom az őrülteket. Ahogy Zürichben a háztatarozást. Ott ahová költöztem, egy év múlva elkezdték tatarozni a házat, ami rendszerint egy egész nyáron át tartott.
Pesti első lakásom egy kis társasházban volt. Összesen ketten voltunk tulajdonosok. A másik sajnos abban a téveszmében élt, hogy az egész ház az övé. Férjem még csak leszerelte az öreget, de mikor magamra maradtam el akartam onnan költözni. Közben aztán a pasas meghalt. A feleség még rosszabb volt, mint utóbb kiderült. Ameddig élt a férj, csak találgattuk melyikük a betegebb. Férj egyébként a Lipótmezőn halt meg. Sokadik feleség maradt rám és több házasságból több gyerek is volt. Mindegyik azt hitte, hogy örökölt egy egész házat.Miközben ők egymást ölték, az öreglány rám szállt. A legváratlanabb időpontokban elkezdte pl. verni az ajtómat és üvöltözött, hogy nyissam ki. Eszembe se volt persze, hiába fenyegetőzött a rendőrséggel. Azok ugyanis már ismerték őket. Mikor a lakást felújították, szerencsére egy erős idegzetű építészem volt, háromszor is kihívták a rendőrséget, a legkülönbözőbb okokkal. Soha semmi rendellenesség nem volt persze. Az emberek rendesen bejelentett munkások voltak stb.
Az örökösödési harcok közepette kiderült, hogy a felettem lévő kicsi lakás egy beházasodott német rokoné volt hivatalosan. Szerencsémre az eljött és az öreglány nem volt otthon. Így ott helyben megállapodtunk, hogy én megveszem azt a lakást. Oda költözött később Emberem, mikor haza telepedett. Aztán beázott a tető. Nő sivitozott, hogy senki nem mehet fel a padlásra. Valahogy lecsillapítottuk és jöttek a munkások, akik már ismerték szerencsére. A nő leült a padlás feljáró ajtajába, mint egy szfinx és nem mozdult. Melósok meg tették a dolgukat. Arról persze szó se lehetett, hogy ő hozzá járulna a tető javításához. A munka kellős közepén hallom, hogy ordibál a nő: "Takarodjanak azonnal innen, ez az én házam, mit keresnek itt!" stb. Melósok persze rá se rántottak, de nekem rezegtek az idegeim. Hiába volt nekem nagyobb részem a házban, őrültekkel nem lehet megmaradni. Ezután találtam meg a mostani lakást.
Itt azt hittem nyugi és béke vár rám. Összesen négyen lakunk itt, ebből hárman az első perctől kezdve. Szórakozott professzor úr Amerikából, nem sok vizet zavar. Az egyik nálam kicsit idősebb, szintén külföldről haza telepedett hölgy, eleinte sokat zavart. Állandóan kötözködött minden házzal kapcsolatos dologban. Agresszívan támadta a közös képviselőt, ami azt eredményezte, hogy nem mentem többet lakógyülésre. Amúgy ha jó napja volt, akkor kedvesen beszélgetett a lépcsőházban ha össze futottunk és kész. Nekem nagyon megfelelt ez az állapot. Aztán eladtak egy lakást, az új vevő egy nálam alig ifjabb hölgy a sokkal fiatalabb élet társával. Az első nagy összeborulás után a két nő rettenetesen össze veszett, így aztán az ujonan jött nekem maradt. Ő nagyon akart barátkozni én csak amennyit kell, de azért elvoltunk így 6 évet. Most viszont kitört a háború.
Kitalálta, hogy a kazán zajos és fel fog robbanni. Tényleg volt valami zaj, nem voltunk itthon. Éjjel 3-kor felhívta a közös képviselőt és üvöltözött vele, hogy most azonnal jöjjön stb. Reggel aztán kijött valami szakember és pillanatok alatt elhárította a hibát. Mire én haza jöttem másnap, már csend volt de nem béke. Azóta folyik a cirkusz, hogy a zajtól ő beteg, nem tud aludni stb. Közben a pasit is begerjesztette, aki eleinte szintén nem hallott semmit, de most már ő is hallja a zajt és ő se tud aludni. Miután tudják, hogy én privát jóba vagyok a közös képviselővel már velem is üvöltözik a telefonban. Szakértőt hivatott, aki megmérte a zajt, ami teljesen a normál értéken van.
Hétfőn elmentünk délután és pont egy órát voltunk távol. Ahogy jöttünk be a házba óriási ordibálást hallottunk. Kiderült, hogy csőtörés van, ami azalatt derült ki amíg távol voltunk. Nem tudom hogy vette észre a pasi, de lent állt a kazánházban és üvöltött az irodai lánnyal velünk mindenkivel. Ki van írva a telefon szám, amit hívni kell ilyenkor és kész. Én felrohantam, amennyire én a fájós térdemmel tudok rohanni mostanában a lépcsőn. A liftet ő "biztonsági okból" leállította. Jó. Fent a lakásban is hallottuk a kiabálást. Végül B. lement, hogy megtudjuk intézkedett-e vagy csak üvölt, miszerint egyszer felrobbanunk (ez a rögeszméje) és a közös képviselő nem csinál semmit. Ők nem tudnak aludni, ideg betegek már stb. Mondjuk az utóbbi az igaz. B. mondta neki, hogy ne üvöltsön ő nem süket. 20 perc múlva ott volt a szerelő, megnézte mi a baj. Leállította a meleg vizet. Másnap reggel jöttek megcsinálták és kész. B. végig hallgatta a szakértő által megállapított hülyeségeket és kénytelen volt felhívni a pasi figyelmét arra, hogy amit a szakértő irt nem egészen stimmel, pl. a csövek nincsenek rögzítve. Már hogy ne lennének?
Közben nehézményezte, hogy nem írtam a nőnek, szoktunk e-maileket váltani. Nem írtam. Mit írjak, hogy senki nem hall semmit, hagyja már abba a hülyeségét?
Szóval nyugalom és béke megint a távolban van. Utálom az ilyen disszharmonikus helyzeteket.

Séta

Ma B.-nek kötözésre kellett menni, ami persze azt jelentette, hogy másfél órát várt, majd 10 perc alatt kiszedték a varratokat és egy kis csinos kötést kapott. Én viszont bementem a városba, mert meg akartam nézni a Lidlt, amiről annyian zengenek különböző helyeken. Busz elvitt a Bajcsy sarkára, onnan gyalog mentem végig a majdnem a Nyugatiig. Annyira tudom élvezni az ilyen menéseket. Ilyenkor rám rohannak a rég elfelejtett dolgok. Az egyik ismerős itt lakott, a másik meg ott. Sajnos már senki se él persze, de előjött az emléke. Vissza fele rövidítettem az utat és a Nagymezőn mentem az Andrássy felé. Óhhh... itt valamelyik házban, mekkora nagy szilveszteri bulin voltam vagy 55-60 éve. Már nem emlékszem, hogy kinél és kivel, de jó volt. Remélem, hogy még sokáig eltart ez a napfényes ősz mert igen megjött a kedvem a kalandozásokra.
A Lidl végül is semmi különös. Sok szép mélyhűtött lazac volt, de annak a szállítására nem voltam berendezkedve. Ha itt lenne a sarkon, biztos járnék oda, de az ilyen kirándulás szerű vásárlásokat nem szeretem.
Pénteken "előkelő" ebédet kell csinálnom, a fő étel lazac lesz, desszertet veszem a cukrászdában, de mi legyen előételnek??? Jó lenne valami friss üde salátákat találni, madársalátát pl.

Ünnepi ebéd

"Sógorom" már a születésnapom alkalmával meghívott minket egy ebédre, étterembe. Aztán csak halasztódott az ügy, végül ma, a névnapomon, valósult meg az ebéd. Vendéglő közel hozzánk az u.n. kispolgári hely, ahol szerintünk jók az ételek, korrekt a kiszolgálás és megfizethető az ár. Foglaltunk asztalt, ami okos dolog volt, mert a vendéglő dugig tele volt. Kicsit később mentünk, hogy nyugi legyen, de nem volt. 3 darab sivitozó kiskölyök tombolt a pincérek lába alatt + egy ült gyerekszékben az asztalnál és ott bömbölt. Természetesen nem a gyerekeket okolom, a kedves szülőket kergettem volna ki legszívesebben az utcára. Őket nem zavarta a sivitozás, vígan beszélgettek. Minket békén hagytak a drágák, mert a közeledésükre igen csúnyán néztem. Mindezt leszámítva, finom halételeket ettünk, ugyanis ez eredetileg egy hal vendéglő. Kaptam fogast, amit üzletben ki tudja miért nem árulnak. Én ugyan igen illetlenül, halhoz sört!!! ittam, de a fiuk valami nagyon finom illatos bort találtak maguknak. Mi jót dumáltunk és közben a sivitozóknak sikerült legurulniuk a lépcsőn amire a szülők is felkapták a fejüket, fizettek és elmentek. Csodás csend és béke szállt a helyre.  Új vendégek jöttek. Pont velem szemben leült anya és felnőtt leánya. Én még ilyen tökéletesen hordó alkatú nőt nem is láttam. Vártam hogy fog enni, ugyanis a keblei lehetetlenné tették a tányér megközelítését. Először levest kért, amit az álla alá tartva kanalazott ki. A fő fogás alatt állandóan a ruháját tisztogatta, amire rákerültek a morzsák és egyebek. Végül még madártejet evett, amit szintén a száj elé tartott tálkából kanalazott ki. Elképzeltem, hogy otthon egy állig érő asztala van. Felnőtt leányzóra szomorú sors vár. Mikor felálltak láttam, hogy pont olyan mint a mama csak fiatalban és vagy 20 kilóval kevesebbel. Közben mi is bepakoltunk még egy-egy desszertet, bár én a Gundel palacsinta felét a meghívónkra testáltam. Mikor kijöttünk a helyről, akkor realizáltuk, hogy több mint 3 órát üldögéltünk az elég kényelmetlen fa székeken. Alig bírtuk feléleszteni a lábainkat. Viszont sütött a nap, kezdenek őszülni a színek és egyre halványabbak lesznek a csodálatos forradalom emlékei. Ha nálunk is csinálnának egy utcai felmérést, amit a napokban láttam a németeknél, miszerint a berlini falról érdeklődtek járókelőknél és a legtöbb megkérdezte, hogy milyen fal? Nálunk is azt kérdeznék, hogy milyen forradalom?  Szomorú. Nekünk valahogy fix tudásunk volt a mohácsi vészről a 48-as forradalomról meg minden súlyos eseményről. Meg kellett tanulni. Manapság ez szemlátomást nem fontos.

Sport kórház

Nem ismertem a helyet. Azt hittem, hogy az Alkotás úti modern épület, de nem. Ugyan a hivatalos címük az Alkotás út, de bejárat onnan nincs, csak a Győri útról. Az épületek ugyan akkor épültek mint a János, István meg még a harmadik nem tudom a nevét. Mind totál elavult és rég megérett a lebontásra. Érdekes módon a János és a Sport kórház is, igen értékes telken állnak, tehát ha lebontanák és a fele területen felhúznának egy korszerű kórházat, kaphatnának egy rakat pénz a felesleges telekrészért. Persze a Sportkórház területén valamikor, talán az első fideszt kormány idején, felhúztak egy totál modern épületet, ami láss csodát, azóta is üresen áll illetve rohad. A több mint száz éves elavult pavilonokat viszont ész nélkül tatarozzák, szigetelik, festik, stb. Ettől persze semmi se lesz  jobb. Szűk 3-4 ágyas kórtermek a folyóson egyetlen wc és zuhany, nemenként. A műtő bejárata egy sima kétszárnyu szobaajtó, ilyet se láttam még sehol. A kórtermen kívűl sehol nem lehet tartózkodni, a betegek az ágyban esznek. Még egy rohadt jégszekrény sincs sehol, vagy egy asztal és szék sincs persze.Látogató üljön az ágyra, ami felettébb higiénikus. Hogy mit esznek, azt nem tudom. Én vittem Lényemnek finom szendvicset, friss pogácsát és jó hideg vizeket, meg magam facsarta narancs levet. Holnapig nem hal éhen.
A bánat megint az igény hiánya. A Telki kórháznak be kellett zárni, mert csak veszteséget termelt. Tiszta szívemből drukkolok az állítólag jövőre Pesten megnyíló privát kórháznak. BMV tulajdonosoknak biztos telne rá ha lenne rá igényük.

???

Holnap operálják Lényem kezét. Carpal tunnel syndrom a baj. Sokan mondták, hogy semmiség, sokaknak csinálták is az ismerősök közül, csak akkor ők nem voltak 85 évesek. Lényem totál nyugodt, helyette is én izgulok.
Bezzeg Münchenben azt hittem néhány percig, hogy megölöm. 40 perces vonatozás után megérkeztünk a megállóba, ahol ki kellett szállni. Bemondták a megállót és azt is közölték, hogy a jobb oldalon kell kiszállni. Mondtam persze neki is, hogy jobb oldal. Fura egy megálló, sok vonal + alatta a metro is ott jár és valamilyen oknál fogva kinyitják mindkét oldalon az ajtót. Mit csinál a drága ember kiszáll a bal oldalon. Rengeteg ember közt indulunk valamerre, de csak lefele vezetnek a mozgólépcsők. Lift nincs. Jó hosszú megálló kétszer végig megyünk de sehol egy lépcső felfele. Végül megszólítok egy várakozó párocskát, hogy hogy lehetne kijutni innen. Tanácstalanul néznek, nem tudják. Közben oda jön egy idősebb férfi és közli, hogy várjuk meg a következő vonatot és menjünk át rajta, mikor megáll és kinyílnak az ajtók. Így lett, kapkodtuk a lábunk, szerencsére rengeteg volt a ki-be szálló így sikerült a manőver. Fent, ami még nem a felszín volt, kiderült, hogy építkeznek. Össze vissza elkerítve minden, óriási zaj és több feljárat. Ahová sikerült elevickélnünk ott nem volt mozgólépcső. Ilyenkor jó öregnek lenni. Egy jóltermett ifjú udvariasan megkérdezte, hogy felviheti-e a kofferemet. Szépen megköszöntem. Megjegyzem fiatal koromban se sokat cipekedtem utazás közben. Mindig akadt valahonnan egy férfi aki szívesen segített. Ezek szerint középkorú nőként cipeltem legtöbbet a csomagomat.
Fent aztán először nem tudtuk hol vagyunk, zuhogott az eső és nekem sikerült 3 embert leszólítanom, akik csak angolul tudtak tehát szintén turisták voltak. Végül egy kicsit süket öreglány igazított útba minket.

München

Tavaly nyáron voltunk utoljára és persze nem sokat változott. Rengeteg a nép a belvárosban. A fő sétáló utca kövezését befejezték. Tavaly tiszta akadály futás volt végig menni rajta. Változatlanul sok a koldus. Ezek nem román bérkoldusok, mint Bécsben vagy Pesten hanem helybéliek, legalább is kinézetre. Egy határozottan kisebbségit láttunk de az is aludt egy üzlet bejáratban. Az igazán ügyesek, nyilván törzshelyük van, otthagyják a cók-mókot és kitesznek egy tányért. Végül is biztos unalmas egész nap az utcán üldögélni. Volt aki rakott oda valamennyi pénzt, ahogy láttam.
A piac az csodálatos. Mikor ilyen helyen járok, sírni lenne kedvem, hogy nálunk vajon miért nem lehet ilyen egy piac? Végül is az időjárás kb. ugyanaz, lehetne ugyanolyan zöldséget és gyümölcsöt termelni, illetve behozni. Itt ha van mangó akkor éretlen és satnya, ott olyan mangókat láttam, hogy a nyálam csorgott. No és a halas! Pedig onnan is elég messze van a tenger. Sajnos azt kell hinnem, hogy az igénytelenség állja útját nálunk a dolgoknak.
Tavaly és mindig az ilyen kultur utakon egy svájci utazási irodával mentünk. Az idén későn küldték a prospektust így németekkel voltunk. Mit mondjak ég és föld a különbség a kettő közt. Ezek dumásak voltak, beszélgettek, nevettünk nagyokat és véleményt cseréltünk. Egy-kettő igyekezett Lényemmel angolul beszélni. Ugyanakkor a svájci mindig bizonyítani akar, hogy ő aztán tud angolul. Vele többen beszélgettek mindig mint velem. Németeknek nincs ilyen komplexusuk, egy- két udvariassági szólam, aztán kész. A műsor is egészen  más volt. Itt csak vacsora volt benne az árban opera és hangverseny után. Igaz éjjel egy előtt nemigen lett vége, viszont volt még meghívott vendég is, aki referált odaillő témákról. Nagyon élveztem, pedig nem szokásom éjfél tájt enni. A program egy részét elblicceltem, mert már tavaly is láttuk azokat a helyeket. Ahova elmentünk az a müncheni Residenz volt. A bajor hercegek és később királyok nagyon gazdagok voltak. A müncheni Residenznek több mint 100 dísz terme volt.Szinte egy város a városban. Volt színház, opera, de saját gyógyszertár laboratoriummal és nyilván lakás a személyzetnek. Ebből persze nem sokat lehet ma már látni. A háború azt se kímélte. Kívülről helyre van állítva de bent csak egy dísz terem lett eredetiben visszaállítva. Az eredetileg valami múzeum féle lehetett, ahol antik szobrokat gyűjtöttek saját használatra. Háború után helyreállították és sokáig a bajor állami vacsorákat és fogadásokat tartották benne. Idővel rájöttek, hogy romlik az állaga és ezt beszüntették. Manapság csak valami állami díjátadás szokott ott történni. Viszont elmesélték, milyen volt a bajor udvari marketing a középkorban. A terem végében van egy megemelt rész, szépen faragott kőkorláttal. Mikor az udvar vacsorát rendezett ott volt terítve a családnak és esetleg valami fontos vendégnek. Aztán a terem másik vége előtt volt egy nagy szoba, azon keresztül jöhetett be a kiválogatott nép. A szolgák abban a szobában megnézték, hogy rendesen vannak-e öltözve, meg vannak-e mosdva és fésülve, valamint, hogy nincs-e valami szemmel látható betegségük. Ezek után bemehettek a terem közepéig, ahonnan állva végig nézhették a vacsorát, ami persze igen látványos volt. Ezek után terjeszthették a hírt, hogy milyen gazdag az udvar, meg szép és a többi. Ez volt az akkori tv nézés.
Opera és hangverseny még majd jön!