Kezdem az elejéről. A taxi reggel 7-re jött, ami nálam már önmagában egy dráma. Mindig is féltem a betöréstől és mióta megtörtént nem lett jobb. Teljes hisztériában vagyok indulás előtt. Igaz, mióta tavaly B.-nál megevett egy moly egy fél szőnyeget, most már a molyoktól is félek. Nem vagyok normális, de az ilyesmi a korral nem lesz jobb. Szóval az előirt időben fél nyolckor kint voltunk a repülőtéren. Átestünk a szokásos cirkuszon, biztonság meg egyéb és néztük honnan is fogunk indulni. Egyből kiderült, hogy félóra késés van. Kezdhettem az újabb szorongást, elérjük-e a tampai gépet.
Várakozás közben jót derültünk, hogy a vizair utasokat gyalog végig vonszolták a repülőtéren a jó messze kiállított géphez. Tudom én miért nem akarok soha fapadossal utazni. Már a normál buszozást is utálom, hát ha még ki kellene gyalogolnom. Közben volt idő, meg vizitáltam a mellék helyiséget is. Mit mondjak egy szégyen. Tiszta volt ugyan és papír is volt, de kéztörlő már nem és szárító sincs, szóval szárítsd magad. Plusz valami ócska laminált lapba vannak beszerelve a mosdók, ami már kopott és oldalt kilóg a pozdorja lemez. Minden más csillog-villog a váróban.
Ezek után Zürichig szerencsésen eljutottunk. Szaporáztuk a lépteinket de végül is gond nélkül elértük a tampai gépet. Ez egy charter járat. Beszálltunk és örvendeztünk az új üléseknek. A régiek iszonyatok voltak, mechanikusan lehetett csak dönteni és felállítani és komoly erő kellett hozzájuk. Most az újak érintésre működnek, külön képernyő minden üléshez, szóval remek. Alig, hogy felszálltunk a kapitány bejelentette, hogy erős ellenszélben fogunk menni, ezért az út 11 óra 15 percig fog tartani.Nos nincs az az ülés amiben ennyi időt könnyedén ki lehetne bírni. Pozitív volt, hogy nem jéghideg száraz levegőt fújtak be, hanem normál hőmérsékletűt. Ez egy nagy újítás. Normál esetben mindig extra takarókkal töltöm az utat. A gép végig rázott, mint egy ócska pesti busz, ez persze a turbulenciák miatt volt, túlzottan nem izgatott. Ezek után megnéztem 3 filmet, otthon a tv előtt egyre sincs türelmem. Persze ettünk is, olvastam is az újságokat, de még mindig nem értünk ide. Jót szórakoztam a folyosó másik oldalán ülő idevalósi banyán. Rózsaszínre volt festve a haja, eleinte egy kis hetyke tigris mintás sapka volt a fején. Amint hátra dőlt kinyílt a szája és már aludt is. Aztán filmet nézett. Csak arra lettem figyelmes, hogy rugdalózik, ugrál és hadonászik a székben. Aztán kiderült, hogy valami zenés filmet nézett és arra vonaglott. Erősen 60+ volt amúgy, de egy kis fekete mini ruhácska volt rajta, mezítlábasan magas sarkú szandálban. nem tudom hogy került ki a repülőtérre, mert Zürichben nem volt meleg. Megérkezés előtt elvonult majd egy illat felhőbe burkolva totál rózsaszínre kifestve tért vissza. Messziről látszott hova valósi, de megérkezéskor mondta is, hogy végre itthon.
Amint lehetett felpattantunk, szedtük a cuccunkat és nyomultunk kifele. Rendszerint egy rosszul világított földalatti labirintuson kell végig menni itt, de közben valamit átépítettek. Alig hogy kiértünk már be is tereltek a bevándorláshoz. Indultunk a bennszülött sor irányába, de nem. Először az automatákhoz kellett menni. Álltunk ott mint bálám szamara, talán egy embert láttam, aki bőszen elkezdte nyomkodni, a többinek sejtelme se volt, mit kellene csinálni. Aztán előkerültek a segéderők és miután B. meg se mozdult szépen végig csinálták az egész nyomkodós programot. Először neki aztán nekem is. Végül kaptunk két slejfnit amin már az ujjlenyomatunk és a fényképünk is rajta volt. B. már ezen dühöngött, hogy neki is kellett ujjlenyomat és fénykép. Eddig ezt csak velem játszották végig minden alkalommal. De ezután jött a csúcs, mert mindezek után még a normál bevándorlós hivatalnoknál is sorba álltunk. Ő még hosszan tanulmányozta mindkettőnk útlevelét, kérdezte, hogy mikor utaztunk ki meg be. Mi köze hozzá?!? A végén engem komolyan megfenyegetett, hogy el fogom veszteni a zöld kártyámat, ha nem leszek eleget itt. Én persze csak a vállamat vonogattam, de legszívesebben megmondtam volna neki, hogy tehet egy szívességet.
Ezután össze szedtük a csomagunkat és elindultunk a taxik irányába. Végig tülekedtük teljes hosszában a repülőteret, taxi sehol. Ezután megtudtuk, hogy a másik végén van újabban az állomás, de ez sehol nem volt kiírva. Itteni idő szerint este 8-kor érkeztünk a lakásba, de a mi időnk szerint akkor már éjjel 2 óra volt, tehát már 22 órája ébren voltunk. Röviden körbe néztünk és bezuhantunk az ágyba. persze hajnalban már fent voltunk. Kiderült, hogy se tv, se telefon se net. Délig tartott míg B. végre rájött, hogy ő ezt nem tudja megcsinálni, telefonálnia kell. Valamit eltoltak a központba és másnap délig kellett várni a szerelőre. Autó szerencsésen elindult indulhattunk pénzért és vásárolni. Mindenünk fájt, hátunk, derekunk és a lábunk. Nem nekünk való ez már, lassan B, is megérti.
Várakozás közben jót derültünk, hogy a vizair utasokat gyalog végig vonszolták a repülőtéren a jó messze kiállított géphez. Tudom én miért nem akarok soha fapadossal utazni. Már a normál buszozást is utálom, hát ha még ki kellene gyalogolnom. Közben volt idő, meg vizitáltam a mellék helyiséget is. Mit mondjak egy szégyen. Tiszta volt ugyan és papír is volt, de kéztörlő már nem és szárító sincs, szóval szárítsd magad. Plusz valami ócska laminált lapba vannak beszerelve a mosdók, ami már kopott és oldalt kilóg a pozdorja lemez. Minden más csillog-villog a váróban.
Ezek után Zürichig szerencsésen eljutottunk. Szaporáztuk a lépteinket de végül is gond nélkül elértük a tampai gépet. Ez egy charter járat. Beszálltunk és örvendeztünk az új üléseknek. A régiek iszonyatok voltak, mechanikusan lehetett csak dönteni és felállítani és komoly erő kellett hozzájuk. Most az újak érintésre működnek, külön képernyő minden üléshez, szóval remek. Alig, hogy felszálltunk a kapitány bejelentette, hogy erős ellenszélben fogunk menni, ezért az út 11 óra 15 percig fog tartani.Nos nincs az az ülés amiben ennyi időt könnyedén ki lehetne bírni. Pozitív volt, hogy nem jéghideg száraz levegőt fújtak be, hanem normál hőmérsékletűt. Ez egy nagy újítás. Normál esetben mindig extra takarókkal töltöm az utat. A gép végig rázott, mint egy ócska pesti busz, ez persze a turbulenciák miatt volt, túlzottan nem izgatott. Ezek után megnéztem 3 filmet, otthon a tv előtt egyre sincs türelmem. Persze ettünk is, olvastam is az újságokat, de még mindig nem értünk ide. Jót szórakoztam a folyosó másik oldalán ülő idevalósi banyán. Rózsaszínre volt festve a haja, eleinte egy kis hetyke tigris mintás sapka volt a fején. Amint hátra dőlt kinyílt a szája és már aludt is. Aztán filmet nézett. Csak arra lettem figyelmes, hogy rugdalózik, ugrál és hadonászik a székben. Aztán kiderült, hogy valami zenés filmet nézett és arra vonaglott. Erősen 60+ volt amúgy, de egy kis fekete mini ruhácska volt rajta, mezítlábasan magas sarkú szandálban. nem tudom hogy került ki a repülőtérre, mert Zürichben nem volt meleg. Megérkezés előtt elvonult majd egy illat felhőbe burkolva totál rózsaszínre kifestve tért vissza. Messziről látszott hova valósi, de megérkezéskor mondta is, hogy végre itthon.
Amint lehetett felpattantunk, szedtük a cuccunkat és nyomultunk kifele. Rendszerint egy rosszul világított földalatti labirintuson kell végig menni itt, de közben valamit átépítettek. Alig hogy kiértünk már be is tereltek a bevándorláshoz. Indultunk a bennszülött sor irányába, de nem. Először az automatákhoz kellett menni. Álltunk ott mint bálám szamara, talán egy embert láttam, aki bőszen elkezdte nyomkodni, a többinek sejtelme se volt, mit kellene csinálni. Aztán előkerültek a segéderők és miután B. meg se mozdult szépen végig csinálták az egész nyomkodós programot. Először neki aztán nekem is. Végül kaptunk két slejfnit amin már az ujjlenyomatunk és a fényképünk is rajta volt. B. már ezen dühöngött, hogy neki is kellett ujjlenyomat és fénykép. Eddig ezt csak velem játszották végig minden alkalommal. De ezután jött a csúcs, mert mindezek után még a normál bevándorlós hivatalnoknál is sorba álltunk. Ő még hosszan tanulmányozta mindkettőnk útlevelét, kérdezte, hogy mikor utaztunk ki meg be. Mi köze hozzá?!? A végén engem komolyan megfenyegetett, hogy el fogom veszteni a zöld kártyámat, ha nem leszek eleget itt. Én persze csak a vállamat vonogattam, de legszívesebben megmondtam volna neki, hogy tehet egy szívességet.
Ezután össze szedtük a csomagunkat és elindultunk a taxik irányába. Végig tülekedtük teljes hosszában a repülőteret, taxi sehol. Ezután megtudtuk, hogy a másik végén van újabban az állomás, de ez sehol nem volt kiírva. Itteni idő szerint este 8-kor érkeztünk a lakásba, de a mi időnk szerint akkor már éjjel 2 óra volt, tehát már 22 órája ébren voltunk. Röviden körbe néztünk és bezuhantunk az ágyba. persze hajnalban már fent voltunk. Kiderült, hogy se tv, se telefon se net. Délig tartott míg B. végre rájött, hogy ő ezt nem tudja megcsinálni, telefonálnia kell. Valamit eltoltak a központba és másnap délig kellett várni a szerelőre. Autó szerencsésen elindult indulhattunk pénzért és vásárolni. Mindenünk fájt, hátunk, derekunk és a lábunk. Nem nekünk való ez már, lassan B, is megérti.
