A városról nem lehet sokat mondani. A háború alatt 90%-ban sérült, sok helyen porig volt bombázva. Igyekeztek gyorsan ujjá építeni. Nagyon kevés ház kapta vissza eredeti küllemét. Viszont Münchenben létesítettek az országban az első sétáló utcát, még a 60-as években. Sajnos mindenütt kocka vagy kis kockakő van, ami elég nyaktörő dolog.
A kultúra egy Jonas Kaufmann koncerttel kezdődött. Most ő az ügyeletes világsztár tenor. Tényleg nagyon jó hangja van és látványnak se rossz. Hosszú vékony 45 éves ifju. Schumann, Wagner és Liszt dalokat énekelt, az utóbbi kettő közé beszorítva valami modern szerzőt. Ezt szívesen kihagytam volna, de a szerző ott ült a páholyban, ki kellett bírni. Ráadásnak Robert Stolz és Lehár operett részleteket énekelt, amin a sznobok kicsi háborogtak, de nekem tetszett. Örülök, ha egy énekes nem veszi annyira komolyan magát. Ezt is tudni kell, sok világsztár tenor képtelen lett volna rá.
Következett a Figaro házassága. Emlékeimben unalmas operaként szerepelt és hát sajnos az is. Szerencsére a szereplőket rendesen felöltöztették és csak az utolsó részben szaladt el a rendező fantáziája. Az egész opera valami vakító fényben játszódott, hófehér színfalak közt néhány apró berendezési tárggyal és működő ajtókkal. Az ajtóknak ebben a vígoperában komoly szerepe van. Remek énekesek voltak, senki se volt kövér és pókhasu. Legjobban a Figarot alakitó bariton tetszett, akinek a nevét nem tudom, de arról nevezetes, hogy ő Anna Nebretko gyermekének az apja. Nagyon jó hangú bariton és jó színész is. Szóval az utolsó felvonás egy sötét kertben játszódik, de sötétségnek itt híre se volt. Viszont a padló lepedőkkel volt lazán beterítve. Minden hófehér ugye, vakító fényben, ami már bántotta a szemet. Mikor valaki a sötétben bujkált, akkor bebujt az egyik lepedő alá. Nem tudom, mit gondoltak azok, akik még soha nem látták ezt az operát. A szövegben van ugyan bőven utalás az esti időpontra, de ez a tömény fehérség, igen zavaró volt, nekem.
Utolsó nap a Tosca volt műsoron. Szerencsére a világosító visszajött a szabadságról, így normál fényeknél játszódott az egész. Konzervativ módon, díszlettel és rendes ruhákban. Toscat egy fenomenális énekesnő alakította, akinek a nevét szintén nem tudom. Az úti banyatársak már előre lelkesedtek. Nagyon kilógtam a sorból, mert nem ismertem a nagy neveket. A többi szereplők is jók voltak, mondjuk a tenortól nem voltam annyira elragadtatva, de ez annyira sláger szerep és annyi mindenkitől hallottam már. Talán túl nagy volt az összehasonlítási alapom. Első emlékeim még Gigli lemezről.
Mindkét előadásnál furcsa volt, hogy csak egy szünetet tartottak. Ez a Toscanal nem volt túl megerőltető, de a Figaro 7-kor kezdődött és 11-kor lett vége. Közben egy harminc perces szünet. Nekem a rendezés is kicsit vontatott volt. Sokat néztem az órám, ami nem jó jel. Összességében kellemes élmény volt mindhárom est.
Örömmel láttam, hogy ott a közönség ifjabb volt, elég sokan voltak a harmincas+ korosztályból, ami nekem a hazai közönséget látva feltűnő. Stílus tanácsadásra is csak igen elvétve lett volna szükség. Szeretném ezt itthon is megélni.
A kultúra egy Jonas Kaufmann koncerttel kezdődött. Most ő az ügyeletes világsztár tenor. Tényleg nagyon jó hangja van és látványnak se rossz. Hosszú vékony 45 éves ifju. Schumann, Wagner és Liszt dalokat énekelt, az utóbbi kettő közé beszorítva valami modern szerzőt. Ezt szívesen kihagytam volna, de a szerző ott ült a páholyban, ki kellett bírni. Ráadásnak Robert Stolz és Lehár operett részleteket énekelt, amin a sznobok kicsi háborogtak, de nekem tetszett. Örülök, ha egy énekes nem veszi annyira komolyan magát. Ezt is tudni kell, sok világsztár tenor képtelen lett volna rá.
Következett a Figaro házassága. Emlékeimben unalmas operaként szerepelt és hát sajnos az is. Szerencsére a szereplőket rendesen felöltöztették és csak az utolsó részben szaladt el a rendező fantáziája. Az egész opera valami vakító fényben játszódott, hófehér színfalak közt néhány apró berendezési tárggyal és működő ajtókkal. Az ajtóknak ebben a vígoperában komoly szerepe van. Remek énekesek voltak, senki se volt kövér és pókhasu. Legjobban a Figarot alakitó bariton tetszett, akinek a nevét nem tudom, de arról nevezetes, hogy ő Anna Nebretko gyermekének az apja. Nagyon jó hangú bariton és jó színész is. Szóval az utolsó felvonás egy sötét kertben játszódik, de sötétségnek itt híre se volt. Viszont a padló lepedőkkel volt lazán beterítve. Minden hófehér ugye, vakító fényben, ami már bántotta a szemet. Mikor valaki a sötétben bujkált, akkor bebujt az egyik lepedő alá. Nem tudom, mit gondoltak azok, akik még soha nem látták ezt az operát. A szövegben van ugyan bőven utalás az esti időpontra, de ez a tömény fehérség, igen zavaró volt, nekem.
Utolsó nap a Tosca volt műsoron. Szerencsére a világosító visszajött a szabadságról, így normál fényeknél játszódott az egész. Konzervativ módon, díszlettel és rendes ruhákban. Toscat egy fenomenális énekesnő alakította, akinek a nevét szintén nem tudom. Az úti banyatársak már előre lelkesedtek. Nagyon kilógtam a sorból, mert nem ismertem a nagy neveket. A többi szereplők is jók voltak, mondjuk a tenortól nem voltam annyira elragadtatva, de ez annyira sláger szerep és annyi mindenkitől hallottam már. Talán túl nagy volt az összehasonlítási alapom. Első emlékeim még Gigli lemezről.
Mindkét előadásnál furcsa volt, hogy csak egy szünetet tartottak. Ez a Toscanal nem volt túl megerőltető, de a Figaro 7-kor kezdődött és 11-kor lett vége. Közben egy harminc perces szünet. Nekem a rendezés is kicsit vontatott volt. Sokat néztem az órám, ami nem jó jel. Összességében kellemes élmény volt mindhárom est.
Örömmel láttam, hogy ott a közönség ifjabb volt, elég sokan voltak a harmincas+ korosztályból, ami nekem a hazai közönséget látva feltűnő. Stílus tanácsadásra is csak igen elvétve lett volna szükség. Szeretném ezt itthon is megélni.