Képek

https://picasaweb.google.com/G.Tarnok/20120918?authkey=Gv1sRgCKCT_J2K6ZbW2wE#5791483229476534738

Ide kezdtem rakni a képeket.

Utazás 3

Következő nap, áttettük a szállásunkat Erfurtba. Erfurt ma tartományi székhely és csodásan kifényezték. Persze a város mindig is érdekes és szép volt. A Gera partján fekszik, ami valamikor nagyon régen valamilyen e betüs folyócska volt, aminek már nem tudom a nevét. Szóval azért lett Erfurt és nem Gerfurt vagy ilyesmi. A várost uralja a 2 nagy templom egymás mellett egy dombon. 70 lépcsőn kell felmenni a dombra. Szerencsére elég emberi léptékűek a lépcsőfokok. Felérve, balra van a Dóm és jobbra a Severiten Kirche. Mindkettő katolikus. Nem tudom miért, de rengeteg templom van a városban. Luther is itt paposkodott, mielőtt elment reformációt csinálni. A dóm késő román stilusu és valamikor 1150 körül kezdték építeni. A dombhoz hozzá kellett később toldani, mert a templom nem fért el a már meglévő helyen. Két orgona is van benne, az egyik a régi és egy hatalmas új, aminek főleg a feljárata tetszett meg nekem. Nagyon szép régi festett üveg ablakok is vannak. De a legnagyobb élményt nekem az óvodás csoport látogatása okozta. 2 ovónő társaságában 11 gyerek jött be a templomba. Csak néztem mit akarnak itt. Aztán az ovónők körbesétáltak a gyerekekkel, majd leültették őket az üveg ablakokhoz és elkezdtek mesélni. Oda settenkedtem és hallgattam. Valahogy így kezdődött: látjátok ott az a hullám. Tudjátok mi egy hullám? Gyerekek válaszolgattak, aki nem, annak elmagyarázták. Megkérdezték, hogy hol láttak hullámot stb. Majd rátértek a hullám hangjára és a gyerekek susogtak morajlottak és hullámoztak a padokban. Ezután folytatódott a mese a többi látható dolgokról. Nem volt ugrálás, szaladgálás, sivítás semmi. A végén nem álltam meg és megkérdeztem, hogy mekkorák ezek a gyerekek. Kiderült, hogy 3-6 évesek. Nekem az egész nagyon imponált. Tudom, hogy a mai magyar anyák, az internetből ítélve, sikítoznának a gondolatra is, hogy az ő gyereküket templomba vigyék. El se tudják, szerintem, képzelni, hogy nem csak valami vallásos maszlagot lehet ott elmondani. Szóval a szépség mellett ez a szépre nevelési módszer nekem igazi élmény volt.
A templomok mellett a város másik nevezetessége a Krämer Brücke. Ez a híd teljesen be van építve, mint pl. a firenzei híd, apró házacskákkal és alattuk üzletekkel. Különben is, megint megállapítottam, hogy ha egy város nem kapcsolódik valahogy valamilyen vízhez, az nem igazán otthonos nekem. Itt a Gera kanyarog a városon keresztűl, részben mesterséges szigetekkel. Ezeken a szigeteken a középkorban vízimalmok voltak. Mára csak egy van már meg, múzeumnak berendezve. Viszont a vizparton léteznek még a középkori házikók a víz felé stéggel. Ezekben a házakban régen főleg tímárok laktak, akiknek a bőr kikészítéshez kellett a víz, ami akkoriban nyilván nem a csapból folyt. Szerencsés város Erfurt, mert aránylag kevés bombázás volt. Nincsenek és nem is voltak romba dőlt templomok, kiégett házak, mint a legtöbb német városban.
Manapság az egész belváros autó mentes. Keskeny nyomtávú halk villamosok kúsznak, nagyon lassúak a villamosok, össze vissza a városban. Van egy pont, ahol az összes vonal találkozik. Járda nincs, egy magasságban van kikövezve az egész utca. Rengeteg a biciklista, a villamosokon mindig elég sokan utaznak. Tetszik nekem nagyon ez az autó mentesség.
Utolsó nap elromlott az idő. B.-t nagyon izgatta Wartburg vára, így elmentünk ameddig lehetett autóval. Már nem kell felkutyagolni a várba, van maszek suthlebusz, ami 2 euróért felvisz a kapuig. Sajnos a következő vezetésre, ami nélkül nem lehet bemenni, 1 órát kellett volna várni. Rohadt hideg szél fújt így nem vártuk meg, hanem visszamentünk az autóig és elindultunk Drezda irányába, ahol ismét megszálltunk. Valami iszonyat forgalom volt az úton, ami aztán másnap Drezdától már megnyugodott. Miután már 5 után odaértünk, még bementünk a városba a hatalmas Altstadt Galériába. Ez egy nagy földalatti pláza. Van ott minden, mi szem szájnak ingere. Bementem az Aldiba és majdnem sírva fakadtam a husospult láttán. Az Aldi ott se egy luxus üzlet, de annyi finom hús volt, hogy csak néztem és irigykedtem. Soha nem fogom megérteni, hogy nálunk ilyesmire miért nincs mód.
A haza út békés volt, csak egyszer kaptunk sokkot, mikor a 42 liter benzin 80 Eurót kóstált. Na erre tényleg nem voltam felkészülve. Eltettem a papírt és még fogok kicsit matematikázni, hogy vajh mennyi is ott egy liter benzin, bár meggyőződésem, hogy az átszámítással átvertek.
Megpróbálom a képeket feltenni a picasara. Sajnos B. fényképezett és a szépséges Utát kihagyta.:-(((

Utazás 2

Mielőtt utnak indultunk Weimart felfedezni, még pontosítottam telefonon a randevúnkat este. Megállapodtunk, hogy a Goethe-Schiller szobor előtt találkozunk. Elindultunk és kiderült, hogy kb. 3 percre lakunk a szobortól. Valami fesztivál volt, minden tele volt a téren luftballonnal és Goethenek és Schillernek is piros bohóc orra volt. Majd lesz egyszer fénykép is erről. Weimar belvárosa is teljesen gyalogos. Autóval nem lehet behajtani sehova. Járda sincs csak simára kirakott kis  vagy nagy kockakő. Nem éppen az álmom, de hát ez volt. Mindjárt a színház terén beleakadtunk a Bauhaus museumba, ami sajnos elég gyengécskének bizonyult. Utána megkerestük Goethe házát. Volt róla valamelyes emlékem, de leginkább arra emlékeztem, hogy micsoda különbség volt a gazdag udvari tanácsos Goethe és a szegény beteges Schiller háza között. Szóval először Goethe, az összes termeivel és fogadószobáival, majd a végén a kis kerti szoba, ahol végül is meghalt. A házat az akkori választófejedelmtől kapta ajándékba, többször átépítette, hogy impozáns szoba sorokat hozzon létre. Bútor nem sok van benne. Nem szeretem az ilyen üres házakat. Nyilván a fal omlás után egy nagy látogató központot alakítottak ki a házhoz, ott kell a piszok drága belépőket is megvenni. EUR 10 fejenként.:-((((
Miután Schiller háza is hasonlóan üres, úgy döntöttünk, hogy nem kell nekünk minden házba bemenni. Jól elbámészkodtunk az időt, mehettünk randevúzni.
Jó volt megint találkozni az immáron 50 éve barát barátokkal. Jót dumáltunk egy közepes vacsora mellett, ahol idővel akkora lett a zaj, hogy elmenekültünk még egy csendes kávéházba.
Másnap a kedvenc Liszt Házat néztük meg. Ő is az akkori fejedelemtől kapta a házat, ami eredetileg az udvari kertész háza volt. Egy kicsi kellemesen berendezett ház egy nagy park szélén. Ott van az egész eredeti berendezés. Egy nagy nappali az akkori hangverseny zongorával, egy dolgozószoba és egy hálószoba. Úgy van berendezve, mintha tegnap még laktak volna benne. A ház többi részében a weimari Liszt Ferenc zeneakadémia diákjai egy fantasztikus dolgot építettek be. A látogató kap egy fejhallgatót. A falon képek vannak. Ha oda illesztjük a fejhallgató végén található dugó szerűséget, akkor megszólal a történet, amiről a kép szól vagy a zene. Van olyan is, hogy ugyanazt a zenedarabot lehet meghallgatni több művész előadásában. Így hallgattam kicsit Martha Agerichet és Cziffra Györgyöt is a Villa d'Este szökőkutait játszani. Sok időt el lehetett volna ott tölteni. Mi viszont még Naumburgot is meg akartuk nézni, illetve az ottani dómot a híres szobrokkal, különös tekintettel a szépséges Utara. Így aztán ki az állomásra és vonatra pattantunk. 35 perc alatt Naumburgban voltunk, ahol holmi kérdezősködés után bejutottunk a dómhoz. Ezt a dómot a 13. században alapították. Maga az épület késő román stilusú, de az igazi híresség ott az alapítók szobrai már a kora gótika gyermekei. A mester ismeretlen. Hihetetlen élethű naturalista stílusban alkotta meg a szobrokat, az alapítók halála után 200-250 évvel. Nem tudni ki volt a mester és kik voltak a modellek, de nagyon egyéniek a szobrok. A legszebb, és a leghíresebb az Uta. Miután kellően kigyönyörködtük magunkat, vissza vonatoztunk Weimarba.
Folyt. köv.

Utazás

Péntek reggel elindultunk 9-kor, elég nyugisan. A forgalom nem volt vészes, így jól haladtunk. Ebédeltünk útközben valahol. A kaja elég pocsék volt, nem is vártam jót az útszéli helytől. B. sikeresen lesöpört a tálcájáról egy teli söröskriglit, az alkohol mentes sörével. Míg mi egy másik asztalnál ettünk a személyzet takarította  az árvizet és a cserepeket. Szlovákiában voltunk és beszéltek angolul és németül is! Aztán indultunk tovább és igen kellemesen eljutottunk a német határ közelébe. Ott aztán a kedves GPS elvesztette az eszét. Elsőre beirányított minket egy falusi földúltra. Visszafordultunk. A következő beirányítása egy hatalmas bevásárló központ volt, ahonnan nem tudtunk kikeveredni a rendes útra. Megálltunk érdeklődtünk az ott állomásozó 2 fiatal rendőrtől. Csak csehűl tudtak. Bementünk a "plaza" információjára, de ott se tudott senki semmilyen számunkra használható nyelvet. Ezek után magunk kezdtünk a kalandturába. Körforgalmak itt meg ott. Végül jól eldugva megtaláltuk a Drezda táblát, majd másodszori nekifutással sikerült behajtani a helyes útra. Aztán idővel GPS is megrázta magát és megtalálta, hogy hol vagyunk, majd halál biztonsággal bevezetett minket a városba a szállodánkhoz. Ott tisztáztuk, hogy már máskor is aludtunk ott, minek örömére kaptunk egy üveg pezsgőt. Még csak 6 óra volt, ledobáltuk a cuccokat és bementünk a városba. Szeretem ezeket az autótlanított német városokat. Halkan suhanó modern villamosok vannak és rengeteg biciklista. Autó csak a belváros szélén, de ott is kevés. Mászkáltunk, vacsoráztunk és mentünk aludni. Másnap reggel kiderült, hogy bezártuk magunkat egy vadidegen garázsba. Utólag kiderült, hogy évekkel ezelőtt az volt a szálloda garázsa, ahová bementünk. Odaálltunk, az ajtó kinyílt, mi be és kész. Szombat reggel viszont nem járt arra egy lélek sem, tehát mi nem tudtunk bemenni. B. álldogált a kofferrel én pedig igyekeztem a szálloda recepciósat rábírni, hogy keressen már valami gondok félét aki ki tudja nyitni a garázst. Először lerázott, de a végén csak telefonált valakinek, aki megmondta, hogy hol próbálkozzon. Pont előkerült az, akit el akart küldeni kulcs ügyben, mikor valaki csak kihajtott a garázsból. B. persze rögvest bement és kijönni már könnyű volt. Drezda csodálatos, de mégse lelkesített a gondolat, hogy ott maradjunk vasárnap estig, míg feltehetően haza jönnek a garázs tulajdonosok, miközben a barátainkkal Weimarban volt randevúnk.
Szombaton csak Weimarig mentünk. GPS magánál volt egész idő alatt, így gondtalanul eljutottunk a panzióig. A hely nagyon rendben volt, 5 percre a központtól. Tényleg mindent megkérdeztem, parkolást, internetet, reggelit. Csak a liftet nem. Nos a szoba a második emeleten. Régi épület magas csigalépcső. Nem volt öröm a holmikkal felmászni, de holmi nélkül sem. Viszont tényleg a belváros közepe. Már délelőtt ott voltunk. Legelőször a randevút kellett összehoznom berlini barátaimmal, akik Regensburgból tartottak hazafelé és miattunk tették meg a weimari kitérőt. Nem tudom ők mikor voltak ott utoljára, jómagam kb. 50 éve. Így azt javasoltam, hogy a Goethe Schiller szobornál találkozzunk fél hétkor. Addig mi elindultunk felderíteni a várost.
Folyt. köv.

Itt a ronda ősz. Pedig szeretem ezt az évszakot, még ha kicsit melankolikus leszek is tőle. De a sötét esős napok megfekszik a kedélyemet. Most meg ugye, még pakolni is kellene a keletnémet túránkhoz. Eleve nem voltam lelkes az útért, mert egyre jobban félek az autóban. Ebben az időben pedig csak itthon maradni szeretnék. Egyszer már hazajöttünk idő előtt az eső miatt, lehet, hogy most se lesz másként. Szállodák ugyan lefoglalva, de azt még mindig lemondhatom, max. belekerül valamennyibe a lemondás.
B. viszont lelkes, így tartani kell magamat. Olyan keveset látott Európából, hogy ha bármerre megyünk is nagyon élvezi. Az, hogy jó arcot vágok a dologhoz, a minimum részemről, még ha nehezemre esik is.

Egy hétre van tervezve az út, ha jó idő lesz írok beszámolót.

Elment a baraátom

Gusztit 1957 január elseje óta ismertem. Akkor szaladt át hozzánk a kórházból, ahol mint fiatal kezdő belgyógyász ügyeletes volt. Apám 40 fokos lázzal, tüdőgyulladással feküdt otthon. Ahogy telt az idő, szépen előlépett majdnem családtaggá. Szerintem olyan orvosok mint ő ma már nem is léteznek. Azzal kezdte minden betegnél, hogy hagyta mondja el a baját abban a tempóban ahogy akarja. Aztán hosszasan tapintotta a pulzust, majd meghallgatott itt-ott és rendszerint tudta a diagnózist. Ezután persze elküldte a beteget mindenféle vizsgálatra, hogy beigazolódjon amit ő gondolt. Egyetlen állása volt, abban a kórházban ahol kezdett, főorvosként onnan ment nyugdíjba. Az osztály elég nagy volt, sok orvos kezdte nála a pályát, akik a mai napig nagy szeretettel és tisztelettel beszélnek "a Főnökről".
A családban mindenkit kezelt. Nagypapa is nagy bizalommal viseltetett irányába, ha azt mondta, most be kell feküdni a kórházba nem volt ellenkezés. Anyámat 4 évig kezelte. Munka után átjött hozzánk és elbeszélgettek, ami anyámnak többet ért mint bármilyen gyógyszer. Mint mondták, Anyám temetésén sírt, ami azért nem egy megszokott dolog egy orvostól. Természetesen Apám is hozzá járt, csak benne bízott. Vele is jó baráti kapcsolatban volt. Nekem bárhol is voltam és bármi problémám volt, mindig vele beszéltem meg, hogy mit mondott az orvos és mit kellene csinálni.
Férjem halála után a felesége jó barátnőm lett. Szintén orvos volt, már nyugdíjban akkoriban. Naponta telefonált, megkérdezte, hogy mit csinálok, mit ettem és adta a tippeket. Hetek alatt jutottunk el odáig, hogy talán professzionális segítségre is szükségem lenne. Ő 2 éve ment el.
Guszti sok éve szenvedett a szívével, végül egy pacemaker rendben tartotta. Erre jött a pankreas rák, ami egyenlő a halálos itélettel. Kintről is hívogattam akkor mondta, hogy mi van. Megbeszéltük szépen nyugodtan, hogy elegánsabb lenne infarktusban meghalni, de akkor se lehet mit tenni ha a rák lesz a halál oka. Saját bajaihoz is olyan normálisan állt hozzá. Az elmúlt hónapokban rengeteget beszélgettünk telefonon. Tudtam, hogy nyomasztotta a magány a nagy lakásban, amibe kétéves korában költözött a szüleivel. Az egész környék ismerte, ő volt ott a mindenki főorvosa. Rengeteg embert ismert és egy két lábon járó történelem volt. A beszélgetéseink mindig kicsit kedvetlenül indultak, de hamarosan belejött a történetekbe és a végén már elzsibbadt a fülem, de semmit nem mesélt el kétszer. A feje tökéletesen rendben volt. Kb. 2 hete bevonult a kórházba meghalni. Ellátták, de kérésére már nem akarták gyógyítani, szépen fájdalom mentesen elaludt szombaton.
Azt hiszem már csak a fogadott húgom az, aki még ismerte a szüleimet. Ő az utolsó és 10 évvel fiatalabb mint én.

???

Járok-kelek, ügyintézek, vásárolok. Élelmiszert persze, mást nemigen. Közben gondolkozom, hogy vajon az én tolerancia szintem süllyed hihetetlen gyorsasággal, vagy a környezet állaga. Azon már meg sem lepődöm, hogy manapság sehol nem adnak egy zacskót ha vásárolok. Pénzért adnak, naná, de makacs vagyok és nem kérek. Az árakban szerintem bőven beleférne egy zacskó ára. Mert ugye ha bemegyek egy ruha üzletbe és veszek egy pólót 3000 forintért, akkor természetesen van zacskó, de ha élelmiszert veszek tizenezerért, akkor nincs.
Kasszás nőket nyilván szigorúan dresszírozták, hogy köszönni kell, ez megy is. De hol vannak az üzletvezetők, akik ha látják, hogy nő a sor, kinyitnak még egy kasszát. Vagy, hogy valakinek eszébe jutna egy gyors kassza, ahol maximum 5 árucikket lehetne kifizetni és akinek több van, azt könyörtelenül visszazavarnák? Ezenkívül én még bevezetnék egy készpénzes kasszát is. Miért kell a készpénzzel fizetőknek kivárni az ilyen olyan kártyákkal és cetlikkel fizetőkkel járó adminisztrációt? Ma már nem sok hiányzott, hogy ott hagyjam az egész, már a szalagra kirakott holmit és elmenjek. Szörnyű ez, ha az embernek elveszik a kedvét a vásárlástól is.

Emellett elkapott a szervezési láz. Megrendeltem az őszi repülő jegyet Zürichbe, a további már megvan. Mellesleg jól kitoltam magammal. Nem akartam az immáron 88 éves barátnőmhöz menni 2 éjszakára. Ő nem tudja az ilyesmit lezseren venni, óriási felfordulást csinál önmagának, azzal együtt, hogy tényleg nem érzem magam vendégnek nála. Nem alszik, mert izgul, hogy reggelit kell adni, meg ilyesmi. Persze hallani nem akart róla, hogy szállodába menjünk. Végül kitaláltam egy hatalmas nagy hazugságot, nem kis agymunkámba került, így belenyugodott, hogy szállodába megyünk. Ma elkezdtem nézni a szállodákat és majdnem kiestem a székből. Tudjuk Zürich piszok drága, de Stockholm is az. Ott viszont a négy nap se került annyiba, mint Zürichben kerül a kettő. Mindegy, most már benne vagyok, így kell nekem, minek hazudozom.
Hajajjj mi is lenne itt, ha minden hazugság ilyen sokba kerülne, különösen felsőbb szinteken!